Előzőleg már írtam arról, hogy a 2006 tavaszán kirobbant Calciopoli botránynak milyen esetleges, háttérben meghúzódó okai lehetnek. Olyan okai, amelyekről az újságok nem számolnak be, amelyekről a tévék nem beszélnek. Nézzük tovább ezt a kacifántos ügyet, amelynek gyökerei 1993-ig nyúlnak vissza.
1993 végén Gianni Agnelli elfogadta a Mediobanca (és annak alapítója, Enrico Cuccia), anyagi segítségét, mert a FIAT bajban volt. A cég a problémák megoldása érdekében megnövelte az alaptőkéjét, részvényesévé vált a Deutsche Bank és a Generali is. A Cuccia vezette bankkal történt megállapodás értelmében Gianni Agnelli nem adhatta át testvérének, Umbertónak a FIAT irányítását, hanem ezt a feladatot továbbra is neki, illetve Cesare Romiti általános igazgatónak kellett ellátnia. Umberto azonban - amolyan kárpótlás gyanánt, a paktum részeként - visszatérhetett a Juventus vezetőségébe, amely a Boniperti által uralt éra utolsó hónapjait taposta. Így a család ismét közvetlenül beleszólhatott a klub életébe: annak a klubnak az életébe, amely egy új, nagy korszak megnyitására készült. Ennek a fényében került az egyesülethez Antonio Giraudo, Luciano Moggi és Roberto Bettega. Ők alkották meg a következő 12 év egyik legstabilabb klubmodelljét az egész világon. Az Agnellik ott voltak a FIAT és a Juventus mindennapjaiban, bár természetesen a két testvér között akadtak ellentétek. Aztán mindketten elmentek: 2003-ban Gianni Agnelli halt meg, egy évre rá az öccse, Umberto. Gianni helyét az Elkann-fivérek, Montezemolo, Gabetti és Grande Stevens, Umbertóét az özvegye, Allegra Agnelli, a fia, Andrea Agnelli és Antonio Giraudo vette át. Giraudo állt a leközelebb Umbertóhoz. Aki viszont ki nem álhatta Umberto Agnelli legfőbb bizalmasát, az Montezemolo volt: féktelen gyűlöletet érzett a Juventus történelmének valaha volt egyik legjobb menedzsere iránt. Lapo Elkann szintén többször támadta a Triádot (Bettegát, Moggit és Giraudót), mondván, hogy keveset mosolyognak, nem sugároznak szimpátiát a külső szemlélők felé.
Aztán eljött 2006 eleje. A Juventus szárnyalni kezdett a tőzsdén, minden különösebb indok nélkül. Valakik aztán hirtelen sok részvényt vásároltak: ez hivatalosan egy ún. Management Buyout volt. Ennek köszönhetően a többségi részvényesek ellenőrzési jogosultságokat is tartalmazó papírjai a menedzsmenthez kerültek. Ismétlem: 2006-ban vagyunk, a Juventus a táblázat élén, szinte ellenfele sincs a pályán.
Giraudo és Moggi egy vezetői értekezleten vázolja egy új klubmodell terveit (benne az új stadionnal), amelyet szóban támogatnak is az illetékesek. Gianluigi Gabetti, az IFIL elnöke azonban azonnal megtorpedózza az elképzeléseket. Azt mondja, hogy ilyen mértékű beruházásokra nem fognak rábólintani. Érezni lehetett, hogy kialakult egyfajta töréspont a Giraudo-Moggi vonulat, valamint az IFIL és a FIAT vezetői között.
De Giraudót és Moggit nem olyan egyszerű eltávolítani a klubtól: egyrészt nehéz ezt a lépést kommunikálni a szurkolók és a befektetők felé, másrészt végzetes lehet szembemenni két ilyen rutinos vezetővel. Szükség volt valamilyen megoldásra, amely illeszkedik az 1993-as, Agnellik közötti paktumba, és amely nem kelt sajnálatot a szurkolók körében Giraudóék iránt.
Nem csak Torinóban akarták őket egyesek a klubon kívül látni. Az Internél meg voltak győződve arról, hogy a sikertelenségük nem csupán a milánói vezetői sportszakmai hibáinak tudhatók be, hanem a Juventus irányítói által elkövetett cselvetéseknek is. Nagyon biztosak voltak benne, és ennek már korábban megmutatkoztak a jelei. Moratti a Telecomban és a Pirelliben lévő kapcsolatainak köszönhetően megkeresett olyan embereket, akik érintkezésben voltak a labdarúgással kapcsolatos visszaélések miatt lehallgatásokat már egyébként is végző hatóságokkal. Sőt, az Inter elnöke utasításokat adott a Telecom segítségével lebonyolított lehallgatásokkal mikéntjére nézve is : a dosszié folyamatosan vastagodott, 2006 márciusában Roberto Mancini, az Inter akkori edzője egy tv-adásban ki is kotyogta, hogy Moggi hamarosan bíróság elé fog kerülni. Az Internél már ekkor pontosan tudták, hogy a lehallgatások milyen stádiumban vannak, és mit sikerült ezekből kideríteni. A milánói játékosoknak már ekkor szóltak Facchettiék, hogy nem kell idegeskedniük, a bajnoki cím az övék lesz, mert „hamarosan valami nagy dolog fog történni”... Eközben a torinói ügyészségen tároltak néhány telefonbeszélgetést még a korábbi, Juventus ellen folyó, doppingügyben tartott vizsgálat eredményeként: ezek a beszélgetések nem tartalmaztak semmi olyasmit, amely a vádakat alátámasztotta volna, sőt, éppen a klub ártatlanságát erősítették.
Most menjük vissza az időben egy kicsit. Róma, 1999: egy nevezetes esemény kötődik a városhoz és ehhez a dátumhoz: a „Hét Nővér”, azaz a Juventus, a Milan, az Inter, a Lazio, a Fiorentina, a Parma és a Roma itt és ekkor egyezett meg arról, hogy átszervezik a bíróküldés rendszerét, amely rendszer élére Pierluigi Pairetto és Paolo Bergamo, egykori játékvezetők kerültek. Itt és ekkor egyeztek meg arról is, hogy a klubok önállóan tárgyalhatnak a televíziós jogdíjakról, aztán erről az akkori balközép kormány hozott is egy jogszabályt – amelyet aztán ugyanez a kormány nyolc évvel később eltörölt, és visszaállította a kollektív tárgyalási rendszert (azaz, hogy a Profiliga az összes klub nevében alkudozzon). Az 1999-ben felépített szisztéma 2006 tavaszáig működött. Ekkor az Elkann (és Montezemolo), Moratti, illetve az Olasz Labdarúgó Szövetség politikai befolyással rendelkező részének hármasfogata úgy döntött, hogy szakít ezzel, az érdemek szerinti juttatásokon alapuló rendszerrel. A folyamat első fontos mozzanatára 2006. március 7-én került sor: Gigi Malabarba, az olasz szenátus egyik tagja egy felszólalásában a FIGC (Olasz Labdarúgó Szövetség) néhány tisztségviselőjének számláján megjelent milliókról érdeklődött.
Az olasz fociban zajló eseményekkel kapcsolatban azonban már az ezt megelőző években is indultak nyomozások, rengeteg ügyészségi vizsgálat volt folyamatban, nagyon sok városban. Többek között Nápolyban is, ahol a hatóságoknak az Udinese egykori klubmenedzsere, Franco Dal Cin egy „római bűnszövetkezet”-ről beszélt, amelynek néhány játékvezető, köztük Massimo De Santis is a tagja. Ezzel kapcsolatban telefonlehallgatások kezdődtek, amelyek De Santis beszélgetéseit rögzítették: sok emberrel beszélt a foci világából, mások mellett Moggival és Giraudóval is. A lehallgatásokat a Telecom Italia végezte.
A várt eredmény azonban elmaradt. Néhányan azonban – akik bizonyos embereket el akartak lehetetleníteni – eredményeket vártak. A rendőrség részéről a lehallgatásokért két ismert név volt felelős: Giovanni Arcangioli és Attilio Auricchio. Nem mondhatók makulátlan előéletűeknek, mindkettőjük ellen folyt már vizsgálat a múltban, utóbbit lehallgatott telefonbeszélgetések manipulálása miatt vonták eljárás alá. Mindenesetre ez a két ember remek munkát végzett: egy olyan anyagot sikerült összeállítani a nápolyi ügyészség számára, amely anyag azt sejteti, hogy a lehallgatott beszélgetések csak sporttémájúak. Később, már a GEA (Moggi játékosügynöksége) elleni eljárás során Attilio Auricchio elismerte, hogy jóban van Franco Baldinivel, aki korábban a Roma sportigazgatója volt, többször találkoztak is. A lehallgatottak közül jónéhányan – köztük azok is, akiket nem vontak eljárás alá – úgy gondolják, hogy a beszélgetéseket kiszűrték, és csak azok kerültek napvilágra, amelyek a vádat erősítik. Vannak olyan beszélgetések, amelyeknél hiányzik a kapcsolat a hívó és a hívott fél között. A lehallgatási jegyzőkönyveket valaki eljuttatta a "La Stampa" és a "Romanista" c. újságok számára, akik egymással párhuzamosan meg is jelentették ezeknek a beszélgetéseknek a kivonatát, így a közvélemény is megismerhette azok tartalmát. Ezek között számos olyan párbeszéd is található, amely sérti egyes, eljárás alá nem vont személyek magántitkokhoz való jogát.
Folyt. köv.
