Az Öreg Hölgy

Taktikáról egy szót sem. Itt csak értelmes dolgokról beszélünk.

Friss topikok

  • madbalee: Köszönjük Dino és követünk ott os! (1 Milan szurker) (2010.11.21. 10:33) Záróra
  • Claudio Marchisio: sajnos továbbra is szópóág van a palermo ellen, meg úgy egyáltalán... és mindjárt derby, ajaj (2010.09.24. 10:22) 1960.01.31.: Juventus-Palermo 2-1
  • dino vercotti: További türelmet kérek az érdeklődőktől, még mindig csúszásban van a dolog. (2010.09.19. 11:45) Emlékezni kell
  • Esti Kornél, a Denevér szálló lakosa: Jó visszatekinteni egy-egy jelentősebb játékosra és minél távolabb van időben, annál érdekesebb. S... (2010.08.10. 10:01) Elfeledett játékosok: Umberto Caligaris
  • Esti Kornél, a Denevér szálló lakosa: Nagyon örülök hogy folytattad, élvezet volt olvasni! (2010.08.10. 10:00) Gianluca Pessotto: "A legfontosabb mérkőzés" - 2. fejezet

Az olasz testvérblogom

2010.07.06. 13:42 dino vercotti

Gianluca Pessotto: "A legfontosabb mérkőzés" - 2. fejezet

Címkék: a milan torinó udinese mérkőzés legfontosabb pessotto

A tenger. Kölyökkorom legélénkebb emlékei Lignano Sabbiadoro tengerpartjához kötnek, a családom mindig is itt élt. Ez egy zárt, friuli tengerrész, amelynek hosszú partszakasza gyermekkoromban végtelennek tűnt.

        Mindenki azt kéri tőlem, hogy Latisana városáról meséljek, mert hát ott születtem. Ez igaz ugyan, de csak azért, mert Lignanóban akkor sem volt, és azóta sincs kórház. 1970. augusztus 11-ét írunk, amikor anyám, Rina életet ad első gyermekének, aki én vagyok. A szülőszobában ott van mellette apám, Remigio, aki rendőr.

        A földijeim mindig felhúzzák az orrukat, amikor az újságokban az én nevem mellett Latisana városának nevét olvassák. „Hogyan lehet, hogy a mi Lignanónknak csak a második hely jut, miért kell egy kórház árnyékában élnie?” Teljesen mindegy. A személyi igazolványomba lehet bármi írva, csak az számít, hogy mi van az ember szívében: az én szívemben pedig az Észak-Adria egyik gyöngyszemének tartott, Udine tartományban található Lignano Sabbiadoro az első.

        Elég becsuknom a szemem, hogy újra lepörgessem magam előtt gyermekkorom filmjét. Tiszta emlékek, határozott kontúrok, mintha mindez tegnap történt volna. A futball szeretetét apám oltotta belém, aki a rendőrség csapatában szerepelt – nem egy nagy karrier, de végtelen szenvedéllyel élt a játék iránt, égette a vágy, hogy a sikerekben és a kudarcokban megosztozzon csapattársaival. Korán elkezdtem a labdát rúgni. A házunk alatt volt egy kert, itt beszúrtunk a földbe négy fadarabot, és reggeltől estig fociztunk, egyúttal reggeltől estig tördeltük az ablaküvegeket. Rengeteg kissrác, rengeteg mérkőzés, gyerekzsivaly, szülők buzdító bekiabálásai.

        Az én szüleim egy saját apartmanházat vezettek, a  hosszú ideig – júniustól szeptemberig – tartó vakáció alatt pedig turisták szállták meg az épületet. Mindig ugyanazok jöttek, minden évben meg- és visszaérkeztek, élvezték az együtt töltött időt. Gyorsan lefoglalták már jövő évre is a szállást, így végül kialakult egy állandó csoport. Egy évtizeden keresztül láttam viszont ugyanazokat az arcokat, fociztam együtt ugyanazokkal a gyerekekkel, így olyanok voltunk, mint egy család. Vagy mint egy csapat. Nem az ötvenes évekről mesélek, mégis, mintha egy évszázaddal ezelőtt történt volna. Egyszerű nyaralás, de igazán különleges élmény; az illatok gazdagsága, a színek élénksége, a tenger, a napfény, egymás ugratása. Nem egy szálloda volt ez, ahol mindenki csak a saját dolgával foglalkozott, hanem egy igazi közösség.

        Az esztendő, amelyet nem lehet elfelejteni: 1982. Ezen a nyáron a tv-ben kísértem figyelemmel a spanyolországi futball-világbajnokságot. A földszinten laktunk, és mindig, amikor Olaszország játszott, a mi házunk volt a találkozóhely, ahol spagettit ettünk, ahol bömbölt a televízió és lengtek a zászlók, míg a felnőttek az összes akcióhoz kommentárt fűztek, véleményezték Bearzot mindenkori kezdőcsapatát, jól emlékszem, hogy beszélgettek a játékosok sajtócsendjéről, az újságírókról -   szóval mindenről, amelyről manapság is szoktak. Mi, gyerekek inkább Bruno Conti klasszisától, Paolo Rossi góljaitól és Marco Tardelli ordításától lebilincselve éltük napjainkat. Az egyéb dolgok, a viták egyáltalán nem érdekeltek minket. Cserélgettük egymás között a játékosok arcképét tartalmazó matricákat, az izgalomtól nem tudtunk aludni, eközben állandóvá váltak az ott tartózkodó német turistákkal vívott vicces szócsatáink.

            A döntő, a 3-1-es olasz győzelem önkívületi állapotot okozott. Varázslatos pillanat, 12 évesen megőrülök a boldogságtól, amikor látom, hogy Zoff a magasba emeli a világbajnoki trófeát. Emlékszem, ahogy ugrattuk a velem egykorú németeket, ők nagyon letörtek voltak, mi boldogok és túlfűtöttek – és mindez a labdának volt köszönhető.

        A labda: amikor 6 vagy 7 éves lehettem, még senki sem gondolta a családból – én meg aztán végképp nem -, hogy egyszer ez a hobbi, ez a szenvedély a munkámmá válik. Az idő előrehaladtával az ember cseperedik, egyúttal végigjárja a csapatok ranglétráját is, ahogy ez általában történni szokott. Ütött-kopott pályákon passzoltam és edzettem először, azokon voltak az első meccseim, tornáim, bajnokságaim. A mi csapatunk volt a legerősebb, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány srác hamis személyi iratokkal játszott nálunk. A legjobbak közé tartoztam, és ekkor még nem a védelemben, hanem a támadósorban kaptam helyet, rengeteg gólt lőve (micsoda átváltozáson mentem keresztül, mire felnőttjátékos lettem és a Serie A-ba kerültem). Három, egymást követő esztendőben is én végeztem a góllövőlista élén, és minden évben úgy vettem át az ezzel járó elismerést, hogy még nem is gondoltam: egy nap én fogok segíteni másokat abban, hogy a dicsőségben fürödjenek. A dicsfény ugyanis elsősorban azt éri, aki előtérben van, aki a gólokat lövi. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz.

        A legjobb góllövőnek járó kitüntetés kaptam meg. Ez a díj más, mint a manapság kiosztott futball-Oscarok! Az akkoriban kapott elismeréseknek nagy jelentőségük volt. Ezekre a szobrocskákra nem úgy emlékszem vissza, mint valami tárgyakra. Ezek jelentették számunkra az első, apró örömöket, ezek növelték bennünk a tenniakarást, a harci kedvet, az elszántságot, segítettek nekünk új dolgokat felfedezni, és egyúttal eltakarták előlünk a nehézségeket. Ezek voltak azok a momentumok, amelyek kiépítették bennünk az öntudatot, bátrakká tettek bennünket, hogy majd szembe tudjunk szállni a nálunk erősebbel, meg tudjunk küzdeni egy általunk még ismeretlen világgal, egy olyan világgal, amelyet korábban talán el sem tudtunk képzelni.

        Egy jó kis csapat volt ez, a miénk volt, és az összefogás ereje, a közösséghez való tartozás érzése egész életem át elkísért. Egy amatőrcsapat közössége nem ugyanaz, mint a Juventusé? Megértés, szolidaritás, barátság. Egy szimbiózisban megélt élet. Ilyen volt Lignano: suliba mentünk, ebéd után találkoztunk a pályán, fociztunk, este beszéltünk telefonon, majd másnap mindez előlröl kezdődött. És ugyanígy mentek a dolgok a Juventusnál is Ciro Ferrarával, Alessandro Del Pieróval, Gianluca Zambrottával, Fabio Cannavaróval és a többiekkel, akikkel megoszthattam a fáradtságot, a kemény felkészülést, vagy akár a pihenés pillanatait, mert ebben is volt részünk. Az egyikünk vagy másikunk házában rendezett ünnepségek, a különtermekben zajló éttermi vacsorák, távol az elkerülhetetlen, fürkésző tekintetektől.

        Az apám nem járt az edzéseimre, mert dolgozott; cserében sosem mulasztotta el egyetlen meccsemet sem. A meccsnapok számára mindig különlegesek voltak. Egy kiegyensúlyozott embert képzeljünk el, aki sosem jött ki a sodrából, egy „bravó”-nál több nem hagyta el a száját, sosem kritizált, nem mondott felettem ítéletet. Igen, egy kiegyensúlyozott ember - ellentétben a pálya szélén álló többi szülővel, akik tomboltak, provokáltak, beleszóltak az edző döntéseibe. Ezek nem túl szerencsés dolgok, mert a gyerekek dekoncentráltak lesznek, félnek, elkeseredettek és ez gyakran tükröződik a teljesítményükben. Nálam ez a veszély nem állt fenn.

        Nekem Remigio nyugalma jutott, és ez volt az én szerencsém, az én nagy előnyöm a kortársaimhoz képest, akiknek az oldalán ott állt egy őrangyal, aki egy pillanat alatt arcátlan ördöggé változott. Apám ezeket a dolgokat elhagyta, és számomra ez volt a garancia. Figyelt, átlátta a játékot, tanácsokat adott, közben ügyelt arra, hogy ne kerüljön senkivel konfliktusba. Kellemes ember, nyitottabb, mint anyám, Rina. Én anyám jellemét örököltem. A kötelesség, a szenvedély, az alázatos munkavégzés, a „soha fel nem adni” hozzáállásom tőle ered. Ezek voltak azok az alapok, amelyek nélkül nem értem volna el azokat az eredményeket, amelyeket végül elértem. És ezt soha nem tudom majd neki eléggé megköszönni. A külsőm és a személyiségem is az övé. Elég csak megnézni a lábainkat, és egyből látható, hogy a fia vagyok. Azok az aranylábak... Otthon sosem beszélgettünk a fociról, még akkor sem, amikor jöttek a soha véget nem érő, legnagyobb megmérettetések: a magasan jegyzett csapatok megfigyelői előtti játék.

        A mi területi megfigyelőnk Lorenzo Buffon, a Milan egykori kapusa volt. Felvette a kapcsolatot a klubommal, hogy engedélyt kérjen tőlük a próbajátékomra. Ez nem volt nagy dolog, az Internél is jártam később, de egyik helyen sem arattam sikert. Tízéves voltam, és az álmaimban nem szerepelt a profi lét, a karrier, a népszerűség, a labdarúgás színpada. Valóban nem érdekelt, mert csak egy dolog foglalkoztatott: hogy vasárnaponként az edzőnk beállítson a csapatba és játszhassak. A pillanatnak, a mának éltem, az aznapi meccsnek, annak, hogy megverjük az aktuális ellenfelet, becsületesen küzdve, mindent kiadva magamból. Természetes, hogy később, ahogy nőni kezd az ember, megváltoznak a dolgok. Hirtelen minden más lesz, már nem játszhatsz felhőtlenül, csupán a mozgás öröméért.

        A próbajáték megismerteti veled a szenvedést, megtanít örülni és sírni, és elkerülhetetlenül rád irányítja a figyelmet. A világ, amelyet addig elképzeltél, teljesen más formában köszönt rád. Ezen a ponton érted meg, hogy az álom megvalósulása kötelességekkel jár.

        A fejekben nem létezhet más gondolat, csak az, hogy folyamatosan jobb legyél, hogy meggyőzd azokat, akik sok-sok kilométert tesznek meg azért, hogy láthassák a legkisebb mozdulataidat is, azokat, akik hajlandóak invesztálni beléd, akik kiválaszthatnak Téged: „Te, fiú, jó igazolás lehetnél.” Próbálod a legjobbat kihozni magadból, de tudod, hogy vannak dolgok, amelyeket nem vagy képes kontrollálni. A tartomány egyik legjobb játékosaként tartanak számon, de ezt meg is akarod mutatni. Végtelennek tűnő pillanatok, vérben forgó szemek, de egyúttal örömteli percek is várnak Rád – ahogyan ez az Udinese és a Milan tesztjén is megtörtént. Tizenhárom éves voltam.

        A család összegyűlt, hiszen fontos vendégek érkeztek hozzánk: az Udinese képviseletében Ariedo Braida és Bepi Clozza. Engem ajánlottak nekik, az én teljesítményemet figyelték, és úgy döntöttek, hogy nekem adnak arra lehetőséget, hogy a focizni mehessek a lakóhelyemtől 30 km-re. Apámmal beszélgettek. Azt várták, hogy a beleegyezését adja, de ő csak őszintén ennyit mondott: „Uraim, kérdezzék meg közvetlenül a gyerektől, ő dönt, én nem mondom meg, hogy mit csináljon. A feleségemmel együtt tiszteletben tartjuk az ő szavát.”

        A Milan és az Udinese közötti választás nem volt kétséges, hiszen a családom örök idők óta Milan-drukker. El kell ugyan költöznöm, de a leginkább vágyott mezt húzhatom magamra. El sem hittem. Így az Udinesét kikosaraztam, maradt Milánó, ide már középpályásként kerültem, hiszen az idők alatt a támadósorból eggyel hátrébb léptem. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmesélni egy történetet, amely döntően befolyásolta az életemet. Az utolsó évemben történt ez, mielőtt Milánóba költöztem volna. Egy fontos mérkőzés várt ránk, mi álltunk a tabella élén, az ellenfelünk a második volt, két ponttal lemaradva. Óriási várakozás, az összes barátunk készen állt arra, hogy belehajszoljon minket a sikerbe. Az irányítónk, Nicola Ramon (az egyik legtehetségesebb játékos volt, a Milan megfigyelői az akarták, hogy velem együtt Milánóba menjen) hirtelen lebetegedett, 24 órával a kezdés előtt bárányhimlős lett. Kockázatos lett volna mást a helyére tenni. Az irányító megszabja a csapat fazonját, megvan a képessége, hogy a gyeplőt a kezébe vegye, hogy a játékstílust meghatározza, hogy vezesse az együttest. És most? Senkinek nincs ötlete, hogy ki helyettesíthetné: én voltam a csapat legerősebb támadója, jól játszottam, sok gólt lőttem. Az edzőnk olyan nyugtalan volt, mint amilyennek még sosem láttam: az járt a fejében, hogy ez a szituáció akár a bajnokságunkba is kerülhet. Ránéztem és ezt mondtam neki: „Mester, ne aggódjon, küldjön hátrébb, játszasson a középpályán. Most az egyszer nem csatár leszek. Bízzon bennem.” Az edzőnk belement. Remekül játszottam, a helyemen focizó csatár pedig gólt rúgott, és megnyertük a meccset. Ettől a pillanattól kezdve a csatárkarrierem véget ért, és elkezdődött a középpályás-pályafutásom. És ezen a poszton tetszett meg a teljesítményem az Udinesének és a Milánnak is.

        Mondhatjuk, hogy minden ezen a gesztuson múlott? Talán túlzás ezt állítani, mivel nem tudjuk, hogy mi lett az ellenkező esetben, de az tény, hogy ezzel az – emberbarátságból tett – lépésemmel kockázatot vállaltam fel. Az igaz, hogy csapatkapitányként a nehéz döntések az én vállamat nyomták, de miért is bonyolítottam a saját életemet, amikor kényelmesen elevickélhettem volna a megszokott helyemen? Gólok, díjak, elismerések vártak rám, az összes védő által rettegett támadó, a kapusok réme lehettem volna: miért kavartam meg a saját életemet? Vajon miért fordultam be ebbe az ismeretlen, szűk utcába, amely akár zsákutca is lehetett volna? Miért hoztam ezt a döntést saját magam ellen? A barátaim gyakran megkérdezték, és a válaszom mindig így hangzott: mert ez a lépés természetes volt. „A csapat érdekeit nézni!” – mindig ez a szlogen járt az agyamban.   

        Szerettem védelmezni a csapatomat. Tudtam, hogy vannak olyan pillanatok, amikor fel kell áldozni a saját érdekeimet, amikor a személyes ambíciókat háttérbe kell helyezni. Választani kell aközött, hogy mi jó nekem és mi jó a csapatnak. Megértem, hogy kevesen tették volna meg azt, amit én megtettem, de számomra világos volt, hogy nincs más út. Talán nem véletlen, hogy attól a naptól kezdve rengeteg lehetőséget kaptam a sorstól. Az élet különleges dolgokat produkál. Az élet kiszámíthatatlan és bőkezű.

        Azt mondták nekem, hogy kemény voltam, mint a kő, nyakas és határozott, a másik oldalról pedig igazi friuli vagyok, hiszen a lakhelye mindig formálja az embert. Az én hazám: ha beszélek róla, az számomra mindig nagyon lelkesítő, egyúttal borzongtató érzés. Az 1976-os földrengés kitörölhetetlen emlékként él, egy olyan sebként, amelyet minél gyorsabban megpróbáltunk begyógyítani, tudva azt, hogy teljesen sosem sikerül elfelejteni, de ha előre nézünk, akkor enyhülhet a fájdalom. Emlékszem, hogy mindenki félt, előttem van a felnőttek és a gyermekek rémült arca.  Az utcára rohanva ordibáltunk, próbáltuk megérteni, hogy mi miért történt, de csak annyit láttunk, hogy a lakóhelyünktől pár lépésre dráma zajlik. Minket épp csak érintett a katasztrófa, köszönhetően annak, hogy a lakóhelyünk házai modernek és földrengésbiztosak voltak. De testvéreink számára megváltozott az élet. Ami a belső, szárazföldi részen történt, azt soha nem lehet elfelejteni: a rengések, a pusztítás, az áldozatok, a gyász, majd a túlélők tenniakarása, ahogy zokszó nélkül nekiálltak újjáépíteni a múltjukat, ahogy emelt fővel előrenéztek, ahogy legyőztek egy olyan természeti erőt, amely – ki tudja miért – rájuk rontott, és végtelen fájdalmat okozott nekik.  

        Sok piemonti volt, aki eljött Friuliba segíteni, és sokan voltak, akik a torinói éveim alatt emlékeztettek erre - nem csupán a szurkolókról beszélek: „Gianluca, soha nem felejtem el, hogy szinte testvéri kapcsolat, sőt, annál több is volt köztünk. A földrengés idején közel álltunk egymáshoz, megmozdultunk, hogy kifejezzük felétek a szolidaritásunkat.” Pontosan ezért fogok mindig is duplán kötődni ehhez a városhoz és a piemontiakhoz. Néha azt mondom magamnak: igen, én a saját szülőföldemet testesítem meg. Sosem szabad siránkozni. Mindig előre kell nézni, emelt fővel, büszkén, ahogyan a szüleinktől láttuk. Az öntudatnak úrrá kell lenni a keserűségen, hogy minél erősebb legyen bennünk az újrakezdés képessége. Mint amikor gólt kapsz: elballagsz a kezdőkörbe, a társaid szemébe nézel, újrakezded a mérkőzést, először egyenlíteni akarsz, aztán győzni. Annak fényében, amit én megéltem, azt mondhatom, hogy köszönettel tartozom a személyiségemnek és – mindenek felett – annak, hogy a friuli föld gyermeke vagyok.

(Az első fejezet itt olvasható)

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://lavecchiasignora.blog.hu/api/trackback/id/tr322133336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

calcio_di_rigore 2010.07.08. 08:07:51

"a mi házunk volt a találkozóhely, ahol spagettit ettünk, ahol bömbölt a televízió és lengtek a zászlók, míg a felnőttek az összes akcióhoz kommentárt fűztek"

Vajh' hány vaffankúlót rejtenek ott a falak.:)
Egyébként nagy köszönet a munkádért, jó ilyeneket olvasni.

Moggi könyv lesz?:)

dino vercotti · http://bianconeri.blog.nepsport.hu/ 2010.07.08. 14:19:30

Hogy megőrizzem az olvasótáboromat, ezért most azt hazudom, hogy lesz.

(egyébként tervben van. de tényleg.)

DartagnanX 2010.07.12. 16:45:09

Köszönöm!
Milyen csodás lett volna, ha megadatik nekünk is (30 alattiaknak) tizenéves korunkban, hogy szurkolhassunk a válogatottnak egy világbajnokságon.
A magyarnak.

_benito · www.nst.blog.hu 2010.07.13. 11:16:37

@dino vercotti: jó lenne, ha hamarosan felém tévelyednél, pajtásom, van itt néhány ember, akit csúnyán el kellene intézni. :)

jövő hét?

dino vercotti · http://bianconeri.blog.nepsport.hu/ 2010.07.13. 11:51:08

@_benito: ha verekedés van, rám bátran számíthatsz. Nem látom akadályát.
süti beállítások módosítása