Az 1994-1995-ös legendás Juventus törzsgárdájából Alessandro Del Piero mellett ő húzta a legtovább a focipályán (meg Carrera, de ő már 2008-ban befejezte, igaz, hogy 44 évesen): a negyedosztályú Pizzighettonéból visszavonult Sergio Porrini most utolsó klubjánál az utánpótláscsapatot edzi.
A pályafutása egy zseniális Wikipédia-szócikk formájában összefoglalásra került már, így azzal nem foglalkoznék bővebben. Sergio, aki megalkuvást nem tűrő játékával vívta ki a Juve-drukkerek tiszteletét, idén lesz 41 éves. Értelemszerűen tavaly volt 40. Abból az alkalomból a La Stampában Maurizio Ternavasio írt róla egy cikket, amelyben Porrini is megszólalt.
"Maldinivel vagyok egyidős, és még mindketten focizunk. Nem akarom kisebbíteni az érdemeit, de neki azért könnyebb a dolga. Tíz nemzetközi klasszis játszik az oldalán, és minden feltétel adott, hogy rendesen felkészüljön a meccsekre. Az én helyzetem kicsit más" - mosolyodik el Porrini. Aki egyébként utólag már megbánta, hogy elhagyta a Juventust: "28 éves voltam, a kíváncsiság vitt külföldre, hibás lépés volt. Egy olyan időszakban hagytam el Olaszországot, amikor az olasz játékosoknak nagyon jó dolguk volt a saját bajnokságukban. A távozásomban szerepet játszott a Dortmund elleni vereség okozta csalódás is. Nem vettem figyelembe, hogy a világ egyik legjobb csapatában játszhatok, a távozásom akkor logikus lépésnek tűnt. Ha visszamehetnék az időben, akkor másképp döntenék, és csak 31-32 éves koromban igazolnék el." Porrini úgy látja, hogy később sem választott igazán jól: "Lehet, hogy 2001-ben megint elkövettem egy hibát. Több Serie A-ban és Serie B-ben játszó csapat keresett meg, én viszont türelmetlen voltam, ezért elfogadtam a Serie C-ben szereplő Alessandria hívását, mert minél közelebb akartam lenni a lakóhelyemhez." Porrini már 2008 őszén előrevetítette a visszavonulását: "Fizikálisan évről-évre nehezebb a dolgom, de még mindig nagyon élvezem a játékot. Ez a világ legszebb munkája: a szabad ég alatt lehetek, fiatalok között, ez pedig elfelejteti velem, hogy mennyire vén vagyok már... És az sem mellékes dolog, hogy Crema, ahol lakom, csupán negyedórás autóútra van Pizzighettonétól. Az sem bánom, ha mondjuk csak a kispadon kapok helyet: jó érzés a csapat tagjának lenni, megtisztelő, hogy számítanak a tapasztalatomra. A jövőm? Szeretnék a labdarúgás közelében maradni, anélkül, hogy a családom ennek a kárát látná."
A legszebb emlékekről szólva ezt mondta: "Két pillanatot emelnék ki, mindkettőt 1996-ból: az Ajax elleni győztes BL-döntőt és a River Plate elleni Világkupa-diadalt. A 90-es évek közepének a Juventusa remekül összecsiszolt csapat volt, amely sokévnyi hazai sikertelenség után született meg. Óriási győzniakarás munkált bennünk, és Lippivel mindent meg is nyertünk. Az eredményeink a siker iránti megszállottság és a nehézségeken történő felülemelkedés keverékének gyümölcsei, ebből a szempontból különlegesek voltunk, sőt, teljesen egyediek."
Az egykori labdarúgók között beszédtéme Stefano Borgonovo betegsége, amely sokakat nyugtalanít. Porrini erről így beszélt: "Igyekszem nem gondolni erre, de őszintén szólva engem is aggaszt egy picit a megbetegedések magas száma. Nem igaz, hogy a különböző teljesítménynövelő szerek következménye ez, én magam sem használtam ilyet, valami más oka lehet."
Végül pedig arról beszélt, hogy miként került a Pizzighettone csapatához: "Elfogadtam az ajánlatukat, mert 35 éves voltam, tudtam, hogy ez lesz az utolsó szerződésem. Ami focistaként elérhető, én azt elértem, és ebben a korban már nem lehet teljesíthetetlen igényekkel előállni."
Az egykori csapattárs, Gianluca Vialli így nyilatkozott egyszer Porriniről: "Néha túl sokat beszélnek azokról, akik előtérben vannak, akikhez a sikereket kötik. Elhanyagolják viszont az olyan embereket, akikről nagyon is sok szót kellene ejteni. Porrini az egyik olyan, akiről sokat kellene beszélni."
